2016. július 31., vasárnap

Örökké Élni...



Ezt a manikűrt hetekkel ezelőtt készítettem, a kezemben tartott kődarab volt az inspirációja.
A kődarab egy elhagyatott, lezárt temetőből származik, egy idő (?) által megrongált síremlék része volt valaha. Ott hevert a gazzal vastagon benőtt sír mellett a fűben, lehajoltam érte és hazahoztam.
Morbid?
Néha úgy gondolom, igen, és néha, amikor mélyen magamba nézek, úgy hiszem, egy darabka történetet hoztam magammal, gondolatfoszlányokat, és igen, egy töredéknyi félelmet is, az elmúlás törvényszerűségével kapcsolatos kétségeimet.








Amikor az ember lánya úgy véli, hogy élete felét már leélte, abszolút normális dolognak tűnik a lét nagy kérdései fölött merengeni.

Engem nem tanítottak meg arra, hogyan kezeljem a halál fogalmát, hogyan bánjak, hogyan gondoskodjak halál küszöbén álló hozzátartozómmal, hogy mit tegyek halálos ágy mellett üldögélve, hogyan búcsúzzak, és hogyan gyógyítsam be a szívemben keletkezett űrt.

Téged megtanítottak?
Elmondták, hogy a kedvenc macskád/kutyád/hörcsögöd/Pityukád meghalt, vagy téged is abban a hitben hagytak, hogy a hűtlen jószág megszökött, elhagyott…?
Engedték, hogy elköszönj szeretett nagyszülődtől, és jelen légy, amikor búcsúzik, vagy láttál egy koporsót, amire zuhog a föld, esetleg annyit se?
Megtanultál feldolgozni veszteséget? Gyászt megélni?

Ápolónő vagyok.
Számomra alapvetően idegen emberek fájdalmában, betegségében, halálában voltam, vagyok társ, és ezek a pillanatok túlmutatnak a szakma határain. Viselni ezt olykor olyan nehéz, mint egy fojtogató páncélt, ami ugyan tegyük fel aranyból van, mégis összeroskadsz a terhe alatt, és vannak jelenetek, amelyek örökre beleégnek a lélekbe. Emberek, akiknek emlékét magamban őrzöm majd, bárhová is visz az utam….





…Attilát szomorú, elesett állapotú, nagyon beteg emberként ismertem meg. Egy szociális otthonból utazott hozzánk másnaponta kezelésre. Éveinek számát tekintve felnőtt volt, de szellemileg nagyjából négy- ötéves gyermek szintjén mozgott.
Kezdetben féltem tőle, hideglelős, viszketeg borzongással, ahogyan az ismeretlentől fél az ember, mert őelőtte még soha nem volt dolgom „szellemileg visszamaradott” pácienssel. Látjátok, most sem tudom pontosan, mi erre a helyes, vagy illendő kifejezés.
Tartottam a hangulatingadozásaitól, kiszámíthatatlanságától, feltételezett agressziójától.
Mert NEM ISMERTEM.
Igazi fárasztó, problémás páciens volt, és tudom, a kollégáim sem érezték ezt másként. Vártuk, hogy majd megszabadulunk tőle.
Aztán teltek múltak a hónapok és Attila megszelídített minket, mi pedig megszerettük őt.

- Attika, mit szeretsz a legobban játszani?
- Homokozni! J

Attila imádott hangosan énekelni, a legrégibb magyar slágerektől kezdve a legújabbakig ott volt a torkában minden, harsogott tőle a kezelő….pontosabban az ÉLETTŐL, amivel ő töltötte meg a falakat.

- Atisku, mit kértél a Mikulástól?
- Rádiós magnót! J

Tavaly Mikulás napján már nagyon beteg volt, akkor úgy gondoltuk, hetek vannak hátra az életéből. A kollégákkal miku-csomagot állítottunk össze a számára, és nagy suttyomban becsempésztük az ágya alá, majd lelkendezve meséltük neki, hogy találkoztunk ám a Mikulással, ŐT kereste.

- Attika, nem találkoztatok?
- Itt járt? Mikor? Nem láttam!
- Itt bizony, nézd csak, mit hagyott a cipődben?! J

És az a perc, amikor ragyogó szemekkel tépte a csomagot és falta a csokit, nem csak róla szólt.
Mindannyian részesei voltunk.

Nem tudom, hogy mennyit értett ő ebből a világból, de azt tudom, hogy szeretett élni és nem voltak ezzel kapcsolatban kétségei.

Amikor utoljára láttam, már nagyon komoly fájdalmai voltak, és a kínokat vajmi kevéssé enyhítették az orvos által felírt tapaszok. Hangosan, óbégatva sírt, mint egy csecsemő, és mi szívszakadva néztük tehetetlenül, amíg egyszer csak feleszméltünk és pontosan azt tettük, amire szüksége volt.

Örökkévalónak, megismételhetetlennek tűnt a pillanat, amíg álltunk Attila mellett, simogattuk a fájós hátát és egy kolléganő lágyan énekelt neki. Attila egyszer csak rázendített, aztán mindannyian becsatlakoztunk a Neoton Família örökzöldjével. A „nyááárvan, alig fürdőruhááában….”-kezdetű dal akkor darabokra tépte a szívemet, hogy aztán újra összerakja. Kerestük egymás tekintetét, amíg Attila lehunyt szemmel, mosolyogva énekelt.


Valahol olvastam egyszer ezt a mondatot, lehet, hogy nem jól idézem, kérlek, nézzétek el nekem.

„Akit szerettek, az sohasem hal meg igazán.”


A manikűr Dry Marble technikával készült. Az irattartó fóliára frissen felkent liliomfehér, tündöklő alapba vékony ecsettel mixeltem az erezetet az Essence legendás sötétszürke homoklakkjából.


A motívum kacskaringói közé türkizkék szemhéjpúdert és liláskék, irizáló jégfólia darabkákat simítottam, majd egy óra száradást követően felapplikáltam a körmeimre a matricákat.


A kész manikűrbe egy réteg matt, majd egy réteg fényes fedőlakkal csempésztem dimenziót.





Felhasznált körömlakkok

Essence C&Go – 102 sparkling water lily
Essence C&Go Sparkle Sand Effect – 165 here’s my number
Butterfly Single Glam Nails – kristályos pelyhes topper
Sally Hansen big shiny top coat
RdeL Young Matt Top Coat
China Glaze Everglaze Active Top Coat

Egyebek

L’ORÉAL PARIS Color Infallible szemhéjpúder – 031 Innocent Turquoise

Liláskék jégfólia


10 megjegyzés:

  1. Nagyon szép lett a manikűr. A történet pedig így reggel, éhgyomorra kicsit elgondolkodtatott. Nem foglalkozom én sem a halállal,elmúlással, pedig nap,mint nap találkozom vele. 40 éves lettem, mikor felvetődött bennem is, hogy lehet már nincs ennyi évem vissza...de nem estem kétségbe. Mióta kórházban dolgozom, kicsit másként élem meg a halál eseteket. Eleinte görcsbe rándult a gyomrom, ha egy hullát vittek az osztályról. Ma már mintha hidegen hagyna, nem érint meg. Tudom, ez így jó, nem kell és nem is szabad, hogy mindenki sorsa megérintsen. Viszont az sem jó, hogy néha olyan hidegnek érzem magam, hogy nem érzek együtt emberekkel. Sajnos sokat változtatott rajtam a kórház légköre, néha úgy érzem, hogy "kiégtem".

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A kiégési tünetegyüttes stádiumait valamennyien átéljük ebben a szakmában, csupán megküzdési stratégiák vannak ellene, amelyek elodázzák azt, ami évtizedek alatt úgyis bekövetkezik.
      A pályám elején mindig segíteni akartam, ott lenni, érezni, hogy szükség van rám, fejlődni szakmailag, hogy minél magasabb színvonalon tehessem mindezt.
      Ma már csak a túlélésre hajtok, arra, hogy kibírjam az idegőrlő tevékenységet.
      Én is hideggé, rideggé váltam.
      És néha egy ilyen történet még fel tud rázni a nihilből, ahol nincsenek már illúziók.
      Mert egy ilyen epizód többet ad, mint amit én valaha is megérdemelhetek.

      Örülök, hogy tetszik a mani :)

      Törlés
  2. Szép a manikűr, de elég ambivalens érzéseim vannak a megindító történetet olvasva, nem tudom eléggé értékelni most, pedig tényleg gyönyörű. Nem morbid hazavinni a követ, az csak egy kő, gondolom, nem fogják visszaragasztani a sírra már. Nincs már saját házban felravatalozott halott, siratóasszonyok, mint anyám mesélte a gyerekkorából, nekem ugyan bizarr volt hallgatni, hogy egy fedél alatt aludtak a halottal, de ez volt a szokás. Most hűtik a halottakat, anyu is kórházban dolgozott nyugdíj előtt, de irodán, könyvelt, a pénztárban is ült. A nagyszülőket nem engedték megnézni, apám szintén halállal foglalkozó munkája miatt, helyszínelőként kezdte pályafutását. Azt mondta, ne emlékezzek rájuk halottként, csak élőként. Szomorú téma, nekem is eszembe jutott, hogy vajon élek-e még ugyanennyit, nem valószínű. A halál főként az élőknek rossz, ill. ha sokat szenvedett valaki. 3 temetés volt a családban rövid idő alatt, megváltás volt az öregeknek. Most már egyre többre kell járni :(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Meghalni szerintem iszonyú nehéz lehet, az élőknek legfeljebb kényelmetlen...
      A haldokló félelme kézzel tapintható, és egyedül, idegenek között, értéktelenül, úgy, hogy nincs vigasz, átélni mindezt...úgy hiszem, ennél mindannyian többet érdemlünk.

      A ravatal, temetés, hűtés, boncolás már nem fáj, és az már az élők gondja, szertartások, amelyek kísérik az eseményeket.

      Nem baj, ha úgy érzed, amiről írtam, nem váltott ki benned extra érzelmeket. Köszönöm, hogy elolvastad, és megosztottad az ezzel kapcsolatos gondolataidat.

      Törlés
    2. Ööö, szerintem félreérthetően fogalmaztam az első mondatot, nem vettem észre, hogy többféleképpen lehet olvasni. A történet miatt nem tudom értékelni a szép manikűrt. Kényelmetlen a halál, hát nem tudom, biztos van olyan eset, amikor ez a legjobb szó, nagyobb tapasztalatod van ebben. Attól függ, ki hal meg. Anyám állandóan sír, ha a halottairól beszél, pedig van, aki már 40 éve halott, nem is ismertem. Szerintem örök fájó hiány pl. az apja halála a mai napig.

      Törlés
    3. Jaaa... :)
      Már értem, jól írtad, csak én nem értelmeztem jól, bocsi :)

      "kényelmetlen" - ezzel konkrétan arra gondoltam, amikor a haldoklót bedugják (pénzért akár) egy kórházi belosztályra, hogy ne is kelljen szembesülniük az elmúlásával. Nincs terápiás cél, mindössze annyi, hogy el fog menni, és ezt nem akarják otthon látni, részt venni benne- ezt nagyon gyakran láttam már. Ilyenkor azt érdemes tudni, hogy szegény bizony totál magában hal meg, mert a fiziológiás szükségleteit ugyan kielégítjük, de nincs idő, kapacitás sem beszélgetni, sem bátorítani, semmi.
      Azt is gyakran tapasztalom, hogy hozzátartozók a legkülönfélébb fájdalmas beavatkozásokat, kezeléseket kérik haldokló hozzátartozójuk számára, anélkül, hogy tisztában lennének azzal, hogy a beavatkozás mivel jár, és mit nyerhetnek tőle.
      Sokat panaszkodnak, főleg az idős betegek, legyengülve, hogy magányosak, és nem kellenek senkinek.

      És persze rengeteg az ellenpélda is, pár idős páciensünk évek múltán is kiváló kondícióban, nyugodtan éldegél, ezeket egytől-egyig szerető család várja haza.
      Már a szagukról érezni, hogy törődnek velük, ápoltak, tevékenyek, várják az unokák látogatását, politizálnak. Túl a 80-on.

      A szülő halála borzalmas élmény lehet, nem tudom, hogyan tudnám feldolgozni.

      Apám bő tíz éve esett át infarktuson, nem akartak hozzá beengedni az ágyához, annyira sírtam a félelemtől.
      Aztán mégis erőt vettem magamon, hogy bemehessek a kórterembe. Persze látta rajtam a rettegést, ismert. Az volt az első mondata, hogy "ne félj kis csillag, nem halok még meg." Ettől megnyugodtam.

      Törlés
  3. Szerencsére engem megtanítottak értelmezni a halált....... Panelgyerek voltam, de volt, ill. van egy szőlőskertünk, és ott eltemettük az elpusztult aranyhörcsögöket. 11 éves voltam, amikor a kertes házba költöztünk, és alig fél év múltán találkoztam a Halál igazi arcával. Hirtelen Édeasapám kórházba került. Nem látogathattam meg, mert kicsi voltam, de küldött levelet, könyvet, hogy legyünk jók bátyámmal. Pár hét múlva egy forró napon Anyu és a rokonok már csak a ruháit hozták haza a kórházból, és akkor jöttem rá, hogy Őt már soha többé nem fogom látni. Idén éppen 30 éve, és még mindig előttem van az a nap, és azok az érzelmek, melyek egy gyermeket is össze tudnak nyomni. )-:

    A mainkűröd nagyon szép lett, és illik ehhez a szomorú témához. Én rehab munkahelyen dolgozom, és bizony, van nálunk is olyan dolgozó, aki években felnőtt, lélekben gyerek.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon sokat számít, mit hozunk magunkkal a gyermekkorból, mit tanulunk az élettel, de a halállal kapcsolatban is.
      Iszonyú veszteség lehetett olyan fiatalon átélned édesapád elvesztését, mélyen megrendített és köszönöm, hogy megosztottad velem :(

      Törlés
  4. Gyönyörű manikűr lett,a történet pedig szívfacsaró volt. Én még nem találkoztam a "halál igazi arcával",s bár elhunyt nagypapám,aki még most is iszonyúan hiányzik,nem láttam őt betegen,sem a halálos ágyán. Mivel még gyerek vagyok a szüleim még a temetésre sem engedtek,mondván,éljen egészségesen az emlékezetemben...Nem értettem ezzel egyet,de elfogadtam. Nem tudom ilyen helyzetben mi a helyes és megértem őket is.

    VálaszTörlés
    Válaszok

    1. Köszönöm szépen :)
      Sajnos, gyakran a szülők azok, aki önkéntelenül is más mércével mérik a gyermekeik lelki teherbírását, emiatt nem érzik át, hogy szükségük van a búcsúra.
      Olyasmitől féltik őket, amit úgyis át kell majd élniük, és az, hogy ez felnőtt fejjel következik majd be először, egyáltalán nem teszi könnyebbé, vagy elviselhetőbbé.
      Az én szüleim sem engedték a búcsút, sajnos :(
      Talán könnyebb lett volna feldolgozni a veszteséget.

      Törlés