A 3000 grammon túl...

2016. júniusában gondoltam először, hogy az akkori trendnek megfelelően összedobok én egy bejegyzést a nagyjából semmiről, miszerint mi az én kézitáskám állandó tartalma.

Pont azon a héten vásároltam a kép főszereplőjét, a 100% műbőr válltáskámat, kirámoltam hát belőle, és elkezdtem fotózni, zsebenként csoportosítva a tartalmakat.

Talán őszintébb lett volna egyszerűen csak kiborítani a szép fekete drapériára mindazt, aminek elnyelésére használtam akkoriban ezt a kellemes, bézs színű sokzsebes darabot, de a hiúságom nem engedte volna láttatni veletek a taknyos papírzsebkendők gombóccá gyűrt halmazát, és a boltkórosként felhalmozott, sebtében begyűrt pénztári blokkokat, amelyeknek eredete idővel ugyan a feledés homályába veszett, de legalább soha nem unatkoztam, amikor a táskámba nyúltam, keresni valami fontos eszközt, tollat, pénztárcát, lakáskulcsot.

És voltak tárgyak, amelyeknek létezéséről mélyen hallgattam volna....

A dohányzás nyilvánvalóságának leplezése

Erős dohányosként mindig volt egy doboz bontott és egy tartalék bontatlan cigaretta és legalább két öngyújtó, egy a viharos széllökések esetére, egy pedig általános használatra, és táska aljában felhalmozódott dohánytörmeléket beáztatva simán lehetett volna levéltetveket irtani egy nagyobb méretű leanderbokron.

Vékony, szerintem nőies cigarettákat szívtam, a nívótlan kategóriából, ügyelve a nikotintartalom alacsony szintjére, valamint az ennek köszönhető bűzös szájszag elfedésére mindig volt két csomag mentolos rágógumi is a készletemben.

Úgy véltem, dohányozni mérhetetlenül szexi, különösen nyilvánosan. Hanyag eleganciának hittem a szépen manikűrözött ujjaim között tartott rúzsos tövű szál cigarettát.....és akkoriban lesütött szemmel jártam az utam, nehogy mások szemében megpillanthassam ennek a cáfolatát.

Szabadon dohányoztam, ahol és amikor csak úgy tartotta kedvem, a tiltott zónák kivételével, és milyen különös, hogy idővel emiatt messziről elkerültem az embereket, nyilvános szórakozóhelyeket, éttermeket, minden létesítményt, ahol kulturált módon lehet létezni.

Imádtam a természetet....elméletben. Kamerával a kézben jártam az erdőt-mezőt, az elszívott cigarettát pedig beletapostam a földbe, és nem foglalkoztam vele többé....nos...egy komplett karton cigarettával holtbiztosan sikerült nyomot hagynom a világom érzékeny talajában. Mérhetetlen szomorúság ugyan erre gondolni, de tény, hogy nem megyek vissza, előkaparni őket.

Mi és miért változott meg bennem az elmúlt egy év során?

Az első és legmeghatározóbb változás az egyre gyakrabban jelentkező, később rohamokban kiteljesedő halálfélelem volt. Nem csupán féltem a haláltól, hanem teljesen biztos voltam benne, hogy meg fogok halni, és a változtatások egy része ebből a félelemből táplálkozva indult el bennem.

Elveszítettem a biztonságérzetemet, egyik pillanatról a másikra nem tudtam ki vagyok, és hová is tartok tulajdonképpen, sőt azt sem, hol állok épp. A legjobb átmeneti eszközhöz nyúltam kétségbeesésemben, elkezdtem takarítani a nap 24 órájában.

Nagyjából két hónapon át minden áldott nap szelektáltam az engem körülvevő tárgyakat, és amikor ezek elfogytak, az emberi kapcsolataim következtek.

Értékesnek hitt emléktárgyakat, barátságokat nyeltek el a nagy fekete kukászsákok, volt, amiről tudtam, hogy biztosan távoznia kellene de túl erős volt a ragaszkodás....ezeket az utolsó pillanatban összetörtem, likvidáltam, megsemmisítettem, kibeleztem, hogy megszüntessem az eszmei értéküket is..

Soha nem fogom elfelejteni az első tenyérnyi méretű kínaiboltos ékszerdobozkát, hogyan hullott a kezemben apró darabokra, miközben kettéhasadt az olcsó vörös műselyembélés.

Idén Július közepén már teljesen szabad emberként álltam egy majdnem üres, leharcolt lakás és élet közepén. 

Csak azt tartottam meg, ami örömöt okoz, vagy nélkülözhetetlen használati tárgy. A harmadik megőrizni méltó kategória menet közben, véletlenül fogalmazódott meg bennem és ragadott magával.

"tanít, tanított, tanítani fog valamire" -eldöntöttem, hogy mindaz, ami ezt az elvet képviseli, maradni fog, függetlenül attól, hogy örömet okoz-e a birtoklása.

Nézzük hát hogyan alakult a táskám lelki élete mindezek után

Régen körömlakk-bevásárlási jegyzék, széklettartály, kuponfüzet, mérőszalag, bevásárlószatyor, toll.

Tágasabb pénztárcára cseréltem a csajos műbőrt, pici határidőnaplót kezdtem vezetni, és mivel nyár eleje óta tömegközlekedéssel járok munkába, beszereztem egy bérlettartó tokot is. A mini mérőszalag maradt mint alapfelszerelés, hiszen bármikor előfordulhat, hogy tudnom kell a pontos méreteket, legyen szó bármiről.

A kedvenc orrspray-n kívül ma már nem használok mást az orromba, ez is bőven sok.

Esernyő és teáskanál. Csak a kopott ernyőt helyett vettem egy újat, a kanál maradt a régi. Elképesztő, hogy egy teáskanalat hurcolászok magammal minden nap, igen, és néha valóban használom is, tehát teljes jogú lakója a táska belső zsebének.

Megvilágosító pillanat volt rádöbbenni, hogy sem harci dezodorra, sem körömápolási eszközökre nincs szükségem munkába menet vagy jövet. Amikor már kibújik az újszülött görény a hónaljamból, ott már nem segít a hegyi levegő, a körmeimmel pedig célszerűbb otthoni környezetben foglakozni, lemondtam róluk.

A kézzel készített bőr neszesszer sem rejt ma már többet, mint egy kis kézitükröt és egy folyékony, természetes sápadt ajkaimnál intenzívebb színű folyékony ajakrúzst. Otthon készült sminkem egyszerűbb, de gondosabb, nincs szükség frissíteni nap közben.

Minimum ötféle ajakkence, korrektor, fésű, kompakt púder és tükör.....te JÓÉG. Mindezt egy táskában cipeltem.

Ma mindössze ennyi a sminkes neszesszer tartalma

Fétis és kulcscsomó

Kulcsaimat valószínűleg életem végéig ezen a különleges karikán fogom tartani, viszont újdonságként egy bájos napszemüveget és egy szütyőnyi tampont, nedves vécépapírt váratlan helyzetekre folyamatosan készenlétben tartok az egészségügyi zseb mélyén, és egy kisebb kazal cipőbolti próbazokninak is szorítottam helyet, hiszen az elavult, kényelmetlen lábbeliket is kidobáltam, és bevallom, folyamatos cipővásárlásban vagyok mostanában, vagy oda megyek, vagy onnan jövök épp...

És a pöttyös műanyag babadalmata a kopott, dülledt szemével, az én minden bajtól megóvni képes talizmánom?

Egy dobozban pihen, néhány filléres emlék között, hiszen a filléres emlékeknek még nagyon sok időn át varázserejük van.

Íme életem első, ma már nyugdíjazott okostelefonja. Egy héten át szenvedtem a beállításaival, és soha nem szerettem meg igazán. Az új készülék fotója nem véletlenül nem került ide. Amióta nincs kamerám, átmenetileg vele kell beérjem, vele készítettem a bejegyzésbe szereplő új képeket. Szegénynek nem volt ma lehetősége önmagát fotózni.
Nos, lesz ez jobb is 😊

Jó ideje mellőzöm a bolti nejlontasakokat, inkább tartósabb, vállra akasztható, közepes méretű, masszívabb bevásárlótáskát hajtogatok a táskám mélyére, egyrészt ez pont akkora, hogy telepakolva is elbírom vállon egyedül, másrészt a méret megakadályozza, hogy túlvállaljam magam: ami nem fér bele, az nem is jön velem haza 😊

Mi a helyzet a cigarettával?

Nincs dohánytörmelék, alibirágó, öngyújtó, de ezzel együtt be kell vallanom, még nikotinfüggő vagyok.

Elektromos, nikotinnal dúsított illatos liquiddel töltött elektromos kütyüt használok, igaz, egyre kisebb dózisban és egyre ritkábban élek vele, de még részét képezi a mindennapjaimnak.

Még nem ismerem a teljes szabadság ízét a függőség mámorával szemben, viszont jól ismerem azt az utat, amit naponta végigjártunk kéz a kézben.

A nikotin és én.

Az ismeretlentől való félelmem keserű illata. Már túl nehéz ahhoz, hogy tovább cipeljem magammal.

Egy napon a reggeli első buszra nélküle fogok majd felszállni, és úgy érkezem meg a célállomásra, ahogyan elindultam.

Tisztán és őszintén, bátor, kékszemű gyermekként.