A blog indulásakor tettem egy erőteljes utalást a reménybeli
tartalomra vonatkozólag. Azt igértem nektek, hogy a blog mindent magában foglal
majd, ami a kezem nyomán születik.
Akkor még biztos voltam abban, hogy ez könnyedén, csípőből
fog menni nekem, hiszen annyi mindenfélét szeretek alkotni, folyton töröm
valamin a fejem, úgy gondoltam, hogy első pillanattól kezdve szépen sorjában
megosztom majd veletek szépséges fotók kíséretében a számtalan megvalósult
ötletet, büszkén, lelkesen.
Aztán teltek a hónapok, és én csak a körömdíszítésnek éltem,
amellett persze igyekeztem belerázódni a fotózás fortélyaiba, mert hajtott a
vágy, hogy a körömlakkok anyagában rejlő villanásnyi csodát valahogy láthatóvá,
élvezhetővé tegyem számotokra, magamnak pedig feledhetetlen emlékeket gyártsak
a képekkel.
Mindeközben végig ott motoszkált az agyam mélyén, hogy olyan
szívesen mutatnék magamból többet, hogy annyira jólesne kicsit kinyitni
előttetek a szobám ajtaját, hogy „tessék, lépjetek be, ez vagyok én, itt élek,
ezt és ezt szeretem művelni a szabad időmben, ugye szép?” – de valamiért mindig
visszarettentem. Ahhoz, hogy mutatni akarjak magamról valami személyes dolgot,
esetemben végtelen bizalom kell, és ami még fontosabb, ÖNBIZALOM. Hinni abban,
hogy az apróságaimmal együtt vagy épp azok ellenére szerethető vagyok.