Az első találkozás

  Puhán ropog a száraz fű a talpam alatt, reccsenve törik néhány lehullott ágacska a lépteim nyomán. Kis dombocskák között haladok előre, a nap még fényesen ragyog, aranyló ködbe burkolva a látványt.

  A lombok árnyéka védelmezi a temető fejfáit. Szinte nem is gondolkodom most.  Szemeim isszák a varázslatot, miközben tétova mozdulatokkal igyekszem a kezemben tartott kamerával megörökíteni mindazt, amit érzek. Tudom, ez képtelen próbálkozás. A kamera csupán gép. Nem lát, nem lélegzik, nem TUD. Nincs lelke. Mégis egyetlen eszköz most, amivel ebből a valóságból, a pillanatok elsuhanó áramlatából magamévá tehetek néhány epizódot. 

  Várt már rám ez a hely. A vibráló csöndben merengek a múló időn. Alattam a föld mélyén halottak fekszenek, lelkeik cirógatják a levegőt, szabadon, határok nélkül, rengeteg itt a szeretet, a gyűlölet, hullámzanak a lét rezdülései. Megállok néhány síremlék előtt. Olvasgatom a búcsúfeliratokat. Némelyik oly értelmetlen, sablonos, nevetséges. Talán nincsenek megfelelő szavaink búcsúzni a halottainktól?

   A fát naplemente előtt pillantottam meg. Messziről intett felém hatalmas ágaival. Valós méreteit a távolból képtelen voltam még megítélni, de azt azonnal láttam, hogy Ő a legmagasabb a temető fái között. Lefotóztam Őt arról a helyről, ahonnan az első pillantásom rátalált. 

  Aztán közelebb mentem. Vonzott maga felé, erőt sugárzott, pedig nem állt tökéletesen egyenesen a talajban. Kicsit bal felé hajlott a törzse, mielőtt az égbe tört volna, aszimmetriája mégis maga volt az abszolút harmónia. 

  
Csodálva lépegettem felé, néhány méterrel maga előtt azonban megállított, nézett rám, aggódott picit, még nem ismert engem. Nem tudta kell-e félni tőlem, vagy csupán egy vagyok a sok ember közül, aki arra sétál. Eltartott egy percig, míg kiérdemelhettem a bizalmát és odaléphettem hozzá. Ekkor át akartam ölelni a törzsét, de arra jött valaki, így nem tettem meg, csupán álltam előtte, tekintettemmel simogatva Őt. 

  

  Mialatt néhányszor lefotóztam észrevettem, hogy a kis bucka, amin az imént álltam a földön, az nem más, mint a fa egyik talajból kiálló, majd oda visszabújó kapaszkodó gyökere. Lassan, hitetlenkedve jártam körbe, több irányból fotóztam.

  

  Azt már említettem, hogy az óriási törzs enyhén balra dőlt, mint aki védelmez valamit az erős napfénytől. És ez volt az a pillanat, amikor megengedte látni kincsét.

  Egy régi-régi kopott, kicsi síremléket őrzött ott a végtelen időben, szinte egybeforrva azzal. A síremlék oly törékeny, oly csöpp volt, szinte valószerűtlen látványt nyújtott a töredezett karcsú márványteste. Mégis biztos voltam benne, elpusztítani csak a fával együtt lehetne, hiszen ők több száz éve egymás részei.

  Lefotóztam néhány fosszíliát a márvány felületén, majd a fatörzzsel szomszédos oldalon az elmosódott feliratot is, mert tudni akartam, hogy ki vagy kik pihennek a fa alatt. 

  Talán a lelkemmel érintettem meg először a fát, mielőtt a testem követte volna a gondolatot.  Nem emlékszem melyik pillanat előzte meg a tényleges mozdulatot, amint a kezem finoman ráhelyeztem a mély árkokkal szántott törzsére. Az első érzés, amire emlékszem, a meleg, mérhetetlen energia volt, amely tenyeremen keresztül remegő izmaimon, ereimen át elkezdett áramlani a véremmel együtt a szívem felé. 

  Addig a pillanatig nem tudtam, hogy sebek vannak a lelkemben és beteg az életem. Nem hittem, hogy erős vagyok és bátor. Gyengeségem azonban megérintette a fát, aki öreg volt, hatalmas, időtlenül szép. 

  Az élet teljességének bizonyítékát nyújtotta számomra, a titkaival, álmaival, harcaival együtt. Parányi porszem voltam csupán az árnyékában, kezem a testén, szívem dobogását fülelve álltam ott a csöndben, nem voltak kérdéseim vagy kétségeim akkor. 

  Végül én szakítottam félbe a pillanatot. Visszafelé menet még éreztem amint kísér engem a tekintetével. Szelíden engedett távozni, mert tudta, visszatérek egy napon válaszért, amellyel adós maradt. „Ki vagyok én a világomban?”